Tudom, màr nagyon adós vagyok ezzel a poszttal. De egyrészt nem gondoltam hogy ennyire nem lesz időm a blogra (jelenleg előre időzített posztokat láthattok), másrészt sokat gondolkodtam mit írjak. Mégis csak egy életmód blog vs szülés?? De megpróbálom valahogy megtalálni a hangnemet. 🙂
Szóval az esküvő utàn Róza egyből úton volt, de ezt már mesèltem. A terhessègről is írtam többször. ( a súlyom-étkezés alakulásáról Facebookon olvashattok) Szóval folytatom a szüléssel.
Szóval a jelenlegi állapotot tekintve az egészségügyben úgy döntöttünk hogy magánkórházban fogunk menni. Mindketten a munkahelyi cafeteriát évek óta egészségpénztári kártyára kértük. Illetve ha ezzel a kártyával fizetsz az állam egy bizonyos összeget vissza is ad belőle. Szóval fixen tudtuk, hogy megvan a gyűjtött pénzünk erre. A DR Rose kórházra esett a vàlasztásunk. Ragaszkodtam ahhoz hogy ne műtéti fények alatt szülessen Rózi, ne vigyék el tőlem egy baba szobába és ne vágják el egyből a köldökzsinórt illetve hogy legyen mellettem mindig valaki, nem akarok egyedül egy kórteremben szenvedni. Mivel nem szültem még állami kórházban nem nagyon tudom összevetni így általánosságban írnék róla. A kifizetett terhesgondozásunk rengeteg vizsgálatot tartalmazott, jóval több vizsgálat volt mint az állami kórházban (vagy olyan amiért pluszban fizetni kell az állami kórházban). Mindig fix időpontra mentünk, sosem volt csúszás vagy hogy fél napot ott kellett volna szobroznom. Amikor megérkeztèl megkérdeztèk szomjas vagy-e, pogácsa és rengeteg friss újság volt az asztalokon. A mosdók olyanok voltak mint egy szállodában, nem az a fajta ahol félsz megfogni a kilincset és viszed magaddal a domestost. Minden egyes alkalommal csináltak 4D ultrahangot is, illetve videót is jó párszor – ez megint egy olyan dolog hogy itt a csomag ár tartalmazta, állami kórházban 4D nincs, max elmész és fizetsz érte ha akarod. A normál ultrahang azért nem egy nagy élmény. Mindig ultrahangos fotók tömkelegét kaptuk. Volt táplálkozási tanácsadás, bár én nem tudtam ezeket betartani. A terhesgondozást vezető doktornőt imádtam, bármikor hívhattam, bármilyen témát megbeszélhettem vele és hihetetlen kedves volt. Tudta hogy egy terhes nőnek ápolni kell a lelkét is. Sokszor meghallgatott, tanácsot adott, saját tapasztalatokat mesèlt. Bármilyen idióta kérdésünk volt mindig telefonálhattunk, vagy beugorhattunk és megválaszoltak mindent, nem néztek hülyènek csak mert amúgy tök nagy hülyeséget kérdeztem. Megismerkedtem egy teljes orvosi csapattal-volt konzultációm a szülés előtt mindenkivel aki szóba jött vagy jöhetett, mindenkivel átbeszéltem kitől mire számíthatok. A védőnő is el volt hűlve hogy mennyi vizsgàlaton átestem és hogy mennyire “rendben vannak a papírjaim”
A szülés a háborítatlan szülés elvén folyt. Nórival -a bábával- a szülés előtt többször egyeztettünk, megismerkedtünk, minden kényelmetlen kérdésemre felelt, többször a szülőszobám találkoztunk. Nekem nagyon tetszett azaz elmélet hogy a szülés egy teljesen természetes dolog, a nyugati világ teszi félelmetessé. Gondoljunk csak a természeti nèpekre akiknél nincs ennyire a fókusz a fájdalmon, kapálás közben túlesnek a dolgon 🙂 . Vagy nézzétek meg az On the spot Szülés a világ körül sorozatát! Vannak ám meglepő dolgok. Pèldául azt tudtátok hogy ha azonnal elvágják a köldökzsinórt majd elviszik a babát akkor nagyon sok fontos tápanyagot már nem kap meg és az anyához való kötöttsége is jóval hidegebb lesz?! Nézzétek meg a fenti sorozatot ahol mindent elmagyaráznak. Szóval az elv az volt hogy az otthon szülés nyugalmát reprodukáljuk és csak Nóri lesz jelen. A köldökzsinórt akkor vágják el ha már nem pulzál és végig mellettem lesz a baba a bent tartózkodás alatt. Családias környezet, a természet tudja a dolgát, orvos nem kell elvileg. A teljes orvosi csapat pedig -aneszteziológus, nőgyógyász, a terhesgondozást vezető orvos, a gyerekorvos, a csecsemős nővérek -pedig a szomszèd szobában lesznek ha szükség van rájuk. Megbeszéltük hogy bármit is kiabálok, ragaszkodom a természetes szüléshez minden oxitocin meg Eda meg társai nélkül. Persze tudom van amikor a császár elkerülhetetlen de azt gondolom sokkal egészségesebb mindenkinek a természetes mód ha már választani lehet (mert ugye van aki kapásból minden ok nélkül programozott császárt választ).
Nórihoz mentem aznap reggel masszázsra, mert hogy ez is része volt a dolognak. Végig beszèltem a babámhoz hogy aznap szerettem volna hogy megszülessen, illetve az azt megelőző hónapban is végig a 38. hétre biztattam őt. A masszázs egy sima illóolajos hát simogatás volt, hiába reméltem hogy végre kaphatok egy rendes hát masszázst. Ennek mindössze “puhító” szerepe volt de úgy tűnik a kis csaj megérezte hogy nagyon nem akarok aznap hazajönni. Be is indult minden. Anyukámmal még kimentünk a Bazilikához, mert Nóri szerint az valami nagyon spirituális hely és majd segít. Úgyhogy a templom tövében ittam egy kávét meg ettem egy szendvicset, gondoltam sosem lehet tudni mikor tudok legközelebb enni. A kórházban volt egy nagy francia ágyas saját fürdőszobás szoba össze nyitva a szülő szobával. Ott kezdtem. Majd a szülőszobán halk zenét kapcsoltak, volt több eszköz amin szenvedhettem és bekentek olajokkal. Aki olvasta a Stadelmann: A bàba válaszol könyvet az tudja hogy ezek mennyit segítenek. Szóval bekentek és beültem a zuhany alà, ezek fokozták a fájásokat. Olyan lassan ment a dolog hogy simán 2 napig szenvedtem volna olajok nélkül. De így megvolt hamarabb. Délben kezdődött, 2től már fájt és este 8kor már a kezemben tarthattam. Nóri végig mellettem volt, minden szavamra reagált. Ugyanúgy Áron is. Áron nélkül nem ment volna, nem tudtam volna megcsinálni. Részleteket nem árulok el de én nem gondoltam hogy ez ennyire fáj. Konkrétan volt olyan amikor két fájás közt bealudtam, hogy bírjam a következőt. Nóri folyton kavargatta az olajokat, vàltogatta a zenét, én meg a helyszíneket a szenvedésre. Sajnos nem volt komplikáció mentes a dolog, de az olajoknak hála gyorsan lezajlott. Róza sötétben, nyugalomban megszületett és egyből a mellkasomra került. Bár mivel nem volt problèma mentes a dolog addigra sötétsègben ott állt a teljes orvosi csapat, akik mind a 8an rám figyeltek. Meglepő de ilyenkor nem érzed kényelmetlennek hogy tök meztelen vagy. 🙂 De úgy törtènt ahogy én szerettem volna. Minden oxitocin, érzéstelenítő meg egyèb dolgok nélkül úgy ahogyan azt a természet kitalàlta. A kórházba semmit nem kellett vinnem, mindent adtak. Igazából akármennyire felkészültem így is volt pár dolgok amit nem vettem meg és ott derült ki hogy az bizony kell itthonra majd, úgyhogy Áron nagy bevásárlást tartott. 🙂 Áron is bent maradt velünk végig, saját szobánk volt saját fürdővel. Menüről rendelhettünk ételt és nagyon finom volt. A csomag reggelit, ebédet, vacsorát tartalmazott de annyit rendelhettèl amennyit akartál. Persze hogy tiramisut is rendeltem.
Az első éjszaka kaptam egy nővért magam mellé és vigyázott Rózira akkor amikor kértem, amikor pihenni akartam. Csak vele foglalkozott és le sem vette róla a szemèt, nagyon megnyugtató volt és nyugodtan tudtam pihenni. Ott volt vele mellettem. Második éjszaka mellém tették egy légzésfigyelővel. Ami többször beszólalt. Nem értettük a dolgot, de nagyon megrémültünk mindketten, és félelmetes érzés volt, hogy máris elveszíthetjük. Álltunk felette többen, ráraktak még egy gépet. “Anyuka ha az a màsik gép is jelez akkor inkubátorba rakjuk.” Senkinek nem kívánom azt az érzést. Öt perc múlva “Hozzak egy nyugtatót ?” Gondolhatjátok milyen állapotban voltam. Áron nèlkül ezt az éjszakát sem tudtam volna végigcsinálni. Állítottak a gép érzékenység , többször nem szólalt meg. Otthon a következő két hétben többször megszólalt. Gyakorlatilag nem aludtam hanem feküdtem az ágyban és néztem Rózi minden mozzanatát. A mai napig nem tudjuk hogy a gépek nem érzékelték a mini légzéseket -ami tök fura, hisz akármilyenre is van állítva az érzékenység csak kéne hogy érzékeljen mindent szerintem – vagy Rózi néha annyira bealudt hogy nem vett levegőt. De nagyon megviselt mindkettőnket ez a dolog.
A csomagban 4 nap bent tartózkodás volt, de tiszteletben tartottàk hogy én otthon szeretnék lábadozni és 2 nap után hazaengedtek, mivel amúgy minden rendben volt. Kaptam mindenféle tanácsadást, mit hogyan kell csinàlni. Majd egy hétre rà kijött egy nővér hozzánk és a felmerülő kis millió kérdésünkre még felelt illetve megnézte hogy mindent jól csinálunk-e.
Az első 2 hónap baromi nehéz volt. A legnehezebb a rád szakadó felelősség hogy neked kell életben tartanod egy babàt amit legtöbbször úgy éreztem nem tudok. Volt hogy óránként kelt, volt hogy 3 órán keresztül evett, volt hogy két óráig torka szakadtából sírt. Anyukàm az első pár napban végig velem volt, azóta pedig minden nap jön. Áron itthonról dolgozik így ő is segít. Egy kezemen meg tudom szàmolni igazából hogy hányszor borultam ki de tényleg kemény érzelmileg az eleje. Amikor torka szakadtából végig sírja az éjszakát és segíteni akarsz de nem tudod mi a baj és semmi sem segít. Szóval azt úgy nézni hogy szenved a babád de nem tudsz segíteni, az nagyon megviselt. Nem is aludtunk sokat az elején. Áron mindig viccelődik hogy éjszaka megkérdezett valamit egyszer és háromszor tette fel a kérdést de mindannyiszor bealudtam még végig mondta a kérdést. Illetve ami mèg nehézséget okozott hogy megszokni azt hogy ne akarjak visszatérni a régi napirendemhez. Ez egy új élet és ne a régit akarjam visszahozni. Elengedni hogy nem lesz mindig tiszta a lakás, hogy néha nincs időm, erőm rendeset enni, edzeni, hogy ne gyártsak mindennap listàkat hogy mit kell aznap megcsinálnom és ha csak fekszem és játszom Rózival az nem semmittevés -és ne a teendőimen törjem a fejem-hanem most az a dolgom. Nehéz azt eldönteni hogy mi a jó a babának. Akkor most hogy öltöztessem fel, akkor most ez a fekvő póz jó-e, eleget evett-e….kérdések tömkelege amit mindig a legjobb tudásunk szerint próbáltunk.
Amire rájöttem még hogy üres volt az életem előtte. Amikor reggel rád mosolyog ahogyan felkel annàl nincs is nagyobb boldogság. A reggeli mosoly az mindig megvan, az a legnagyobb mosoly és mindig bearanyozza a napot. Ahogy megcsinàl valami új dolgot, akkor az hatalmas élmény hogy “nézd, láttad mit csinàlt?!” És elújságoljuk az egész családnak hogy “már azt is tudja”.
De azt is elmondhatom hogy Rózi születésével gyökeresen megváltozott a látásmódom. 🙂 Nem érdekel az hogy ki mit gondol, vagy kinek mi a véleménye bármiről is, megtanultam hogy csak a család a fontos, azon kívül mindig lesznek negatív emberek, felértékelődtek apróbb dolgok, a boldogságot már teljesen más jelenti mint előtte és úgy alapból keményebben állok azt hiszem az emberekhez, megtanultam kiállni magamért, mert már van egy kis manó aki csak rám számít.
Természetesen az első pár hét nagy tanulás, mert mindent megtanulsz, mit hogyan kell csinálni, mi a jó neki. Természetesen voltak nehézségek pl az evés, a sárgaság stb. de most már mondhatom, hogy tudom mit csinálnék másképp. Kb a harmadik hónap óta van napirendünk és most már tudom mikor miért sír. Hatalmas baba, bír enni 🙂 4 hónapos és 8 kilós. 🙂 80as ruhákat hordunk, bele van írva hogy 1-másfél éves korra valók. 🙂 De unokatesóim- Dorka-Fanni-Boldi és hasonló méretekkel rendelkeztek szóval ez ilyen családi vonás. 🙂
Csodababának hívjuk magunk között (másutt meg mindig máshogy, például Róza-póza, Minkey-monkey, Töpörtyű 🙂 hihetetlen mik jutnak eszünkbe). A csodababa onnan jött hogy az összes vizsgálati eredmény szuper volt, kislányt szerettünk volna és az lett, féltünk az első 12 héttől, de Rózi velünk akart maradni, féltünk hogy nem fog befordulni, de befordult és persze egészséges és gyönyörű. 🙂
Szóval ez az a pont mikor rájössz hogy értelmet nyer az életed és csak ő számít, és az jelent boldogságot ha mosolyog. 🙂
